Visegrádi nyaralás – 1972
Tizenkettő voltam, vagyis majdnem, de akkor valahogy az volt a divat, hogy bár őszi gyerekként születtem, de az újév kezdetével már életkor számolásában az aktuális évet vettük alapnak. A fiúk mindenképp, a lányok? Az valahogy sosem került szóba, a fiúk közt, a lányok biztosan másként számoltak, bár akkor letagadni évet, éveket? Nem gondolom, hogy ezt tették volna, de ezt igazán nem tudhatom.
Ami biztos, hogy akkor már felsős voltam. Pontosabban ősztől lettem az – ez a sztori meg a nyárhoz kötődik – de a sajátos számolási módszerről pont fentebb írtam.
Felsősnek lenni azért mégis más volt, ők már a nagyok voltak, nem a pedig kicsik.
Ők már az emeletre jártak az iskolában, hisz’ felsősök, azért az mégis más.
Persze majd csak ősztől, a lentiek még nyáron történtek.
Ha nyár, akkor VAKÁCIÓ! Igen, végig NAGYBETŰVEL.
Az utolsó alsós bizonyítványom is kitűnő volt, vagyis a magatartásom négyes, de az nem számított az átlagba. Állítólag sokat beszéltem, néha – vagyis nem csak néha – akkor is, amikor nem kérdezett a tanár. De ez nem biztos ám, hogy így volt, bár kósza emlékképeim azért vannak róla. Azóta persze nagyot változott a világ… vele együtt én is…, viszont ha mondandóm van, azt elmondom ma is… többnyire…, leginkább gyakran, de nem minden esetben.
De, vissza Visegrádhoz.
Akkoriban a dolgozó szülők – valamilyen szisztéma alapján – kétévente hozzájuthattak két hét nyaraláshoz, természetesen családostól. Korábban a Balatonnál voltunk, az okát nem tudom, de ’72-ben Visegrádot kapták/választották.
Évtizedek óta a közelében élek, akár hetente többször is láthatom a Fellegvárat, és bizony a mai napig nem bírtam megunni.
’72-ben láttam először, és persze vonatról, na meg a Duna másik oldaláról, mert vonat Visegrád felé nem járt, a mai napig sem jár, sínek nélkül nem menne, még most sem. Nagymarosnál kellett/kell leszállni, de addig is el kellett jutni valahogy. Vonattal persze, mi mással?
Apám vasutas volta miatt természetesen első osztályon – a szüleim ezt mindig „párnásnak” hívták, és akkor még az expressz vonatokon volt étkező kocsi is, meg mozgó árus, aki kis kerekeken gördülő kocsival járta végig a szerelvényt, a felnőtteknek kávét, a gyerekeknek meg Utasellátó szeletet kínált. Volt még szendvics is, meg Pepsi Cola. Nyilván mindenre éhes/szomjas voltam. Na, meg vonatozni is imádtam. Bámészkodni, csak úgy, ha meg kanyar volt, akkor előre lesni, hogy látom-e a mozdonyt. Hatvan vasútállomás előtti nagy kanyarban sokáig lehetett látni. Erre határozottan emlékszem, mert akkor bár már villamosítva volt a Budapest-Miskolc közötti vonal, valami miatt nem a megszokott „Szili”, hanem a már akkor is legendás Nohab húzta a vonatot.
Szerencsére a „bejárat megfogta” a vonatot – hogy ezek az akkori „szakkifejezések” honnan kerülnek elő (?) -, vagyis először csak lassítva, egyre lassabban gurultunk a kanyarban alaposan megdöntött pályán, majd pár percre meg is álltunk a jelző előtt.
Természetesen szinte kiestem az ablakon, annyira néztem, csodáltam a vonat elején büszkén pózoló svéd gyönyörűséget. Lehet, hogy az akkori menetrendhez képest korábban érkeztünk? Régebben még ilyen is előfordulhatott!Érkezés a Keleti pályaudvarra, bőröndökkel sok ember között, annyira nem volt nagy élmény, ahogy a trolibuszozás sem. Akkor láttam, ültem először trolin, az azóta eltelt pár évtized alatt sem sokszor, elég lenne egy kezem is, hogy megszámoljam őket.Nyugati pályaudvar, aztán megint vonat. Ez nem nagyon maradt meg bennem, nem Nohab húzta a vonatot. Vonat után meg hajókázás a Dunán.
Na jó, a hajó egy komp volt, de az is majdnem hajó, és azokat meg amúgy is szerettem, szeretem a mai napig is – akárcsak a repülőket -, de most más a téma.
Az üdülő a SZOT Duna üdülő szép volt, nagy volt, még akkor is tetszett, ha nem a hatalmas lépcső tetején méltóságteljesen a Dunára tekintő fő épületben laktunk, de a szobánkból is a Dunára lehetett látni. A szoba egyébként nem volt nagy, de azért kényelmesen elfértünk, meg leginkább csak aludni jártunk oda. A szaga, vagy illata hát az bizony sajátos volt. Volt abban minden, nem is az a lényeg, hogy mi, ez olyan üdülőszag volt. Ekkor már megvolt a Balatonszemesi Bagolyvár üdülő, és ez bizony nagyon hasonló szagú volt, ami nem rossz, inkább jellegzetes. Az étkező a főépületben volt, egy kis séta, meg lépcsőzés az étkezések előtt és persze után, az mindenkire ráfért.Voltak mindenféle szervezett programok is, például voltunk a Salamon toronyban, aminek magassága, fentről lenézve, az majdnem szédítő volt. Engem izgatott, anyám meg szerintem félt egy kicsit, vagy miután ismert, féltett is talán, mert szinte végig fogta a kezem. Egy felsősnek…, erre határozottan emlékszem, és nagyon nem tetszett nekem.
Aztán meg a Fellegvár.
Az bizony tetszett, de még jobban az oda utazás, ami egy panoráma busszal történt – ezalatt értsd, hogy nem volt teteje, ablakai, csak a vezető előtt, meg egy kicsit mellette volt szélvédő – ez mai kifejezés, akkor nem tudom, hogy nevezték ezt az „ablakot”. Nagyon szép kék színe volt, ja és Ikarus volt természetesen. Ebből két dolog is következik, az egyik, hogy tényleg nagyon szép volt az egész busz, a másik, meg, hogy nem hegyi utakra tervezték a motorját. Gyenge volt, vagy a felfelé vezető szerpentin volt túl meredek számára, mert lassan haladt felfelé, és a hangosan morgó motorja erőteljesen füstölt is. Ezt a nyitott buszból nem lehetett nem észrevenni. Azért persze felértünk, sőt, még tovább is mentünk a Nagy Villámi kilátóhoz. A vár tetszett – a várakat is szerettem/szeretem a mai napig is -, de ami nagyon izgatott az a vár Dunára néző oldalán a sziklás hegyoldalban volt, egy fehér háromszög alakú szobor, vagy emlékmű.
Ma már tudom, hogy az a Viktorin emlékmű akkor persze nem tudtam, de izgatott. Nyilván le akartam oda mászni.
Akkor még nem volt túraútvonal, de valami kitaposott ösvényféle azért volt – másokat is biztosan izgatott a kérdés, ez meg mi lehet. Anyám akkor már nem fogta a kezem, simán elindultam felfedezni, de apám észrevette, aztán utánam jött, nem engedett tovább mászni. Leültetett a földre, hogy addig sehova, amíg ő meg nem nézi mi az. Persze neki lehetett… Naná, hogy ez nekem nem tetszett! Amikor elkezdett lemászni a szoborhoz, én is lentebb csúsztam, ez azért némi zajjal járt, meg az apró kövek is megindultak lefelé… Ezt apám is észrevette, amikor visszanézett rám, már a fenekemen csúsztam lefelé, sőt, elég gyorsan utol is értem őt. Gyakorlatilag levertem a lábairól, aztán ketten csúsztunk. Apám azért elég gyorsan megkapaszkodott valamiben, miközben engem is megfogott. A vár alatti részről mindenféléket kiabáltak a felnőttek, meg voltak visítozó női hangok is. A felfedező út ott akkor véget is ért, vissza kellett másznunk, bizony néha négykézláb, akkor annyira nem voltam büszke. Anyám tekintetében minden volt, harag, féltés, aggódás, öröm… Egy anya már csak ilyen.
Apámra nagyon mérges volt, de csak addig, amíg észre nem vette, hogy
itt is, ott is meg amott is véres horzsolások vannak leginkább rajtam, de apám egyik keze is vérzett. A várban valahonnan hoztak jódot, össze-visszakentek vele, még ahol csak egy apró horzsolás volt, ott is, meg gézzel leragasztották a sebeket. Volt egy pár belőlük. Erre valahogy akkor nem voltam büszke. A nagyobb baj az volt, hogy utána pár napig nem mehettem be a Dunába.
Még egy nagyon jó élményünk volt, a szárnyashajózás.
Addig nem is nagyon hallottam ilyenről, amíg nem utaztam vele, nem is értettem, hogy szállhat, repülhet egy hajó, ami a vízben úszik, Amikor megláttam a Sirály I nevű szárnyashajót, még akkor sem igazán értettem, mert nem is voltak szárnyai.
A hajó Budapestről jött, és Esztergomba ment. Nagyon izgultunk, amíg várakoztunk, mert nem lehetett tudni, hogy be tudunk-e majd szállni, ugyanis a hajón csak ülőhelyek voltak, és mindegyik ülés alatt volt valami mentőöv szerű. Ahány hely, annyi öv, ezért csak annyi utas lehetett.
Az csak a hajó érkezése után derült ki, hogy hányan szállnak ki belőle, hány üres hely marad. Szerencsénk volt, befértünk. Nagyon kényelmes, hatalmas ülések voltak, és amikor elindult a hajó, az egy csoda volt. Először csak lassan, úszott be, a folyó közepe felé, aztán megindult, egyre gyorsabban, és egy idő után a hajó tényleg kiemelkedett a vízből. Persze nem az egész része, de az eleje mindenképp. És suhant, puhán, morgó, dörmögő motorral, de szinte tényleg szállt, és még gyors is volt, így nagyon rövid idő alatt felértünk Esztergomba.
Esztergomról, ami akkor megmaradt bennem a Bazilika kincstár nehéz levegője, a sok bársony függöny, meg a rengeteg arany látványa. Ezek nem igazán tetszettek, ez valahogy nem az én világom volt, akkor sem, most sem.
A fentiek jó néhány évtizede történtek, akkor még csak nem is sejtettem, hogy egyszer majd a környéken fogok élni, és akkor akár naponta láthatom a Fellegvárat. Sokszor jövök-megyek, vagy épp motorozom arra, sok ezerszer láttam már, a látványát mégsem tudom megunni.
Dunakanyar.
Szeretem.
