Gyerekkorom legszebb nyara

Gyerekkorom egyik meghatározó élménye a Balatonhoz kötődik. Igazából nem is egy élmény, volt az több is, a helyszín leginkább Balatonszemes. Még a címre is jól emlékszem, Bagolyvár út 12. Akkor ez egy SZOT üdülő volt. Aki abban a korban is élt, tudja mit takart a rövidítés, akit érdekel, utána nézhet. Gyerekfejjel nekem ez azt jelentette, hogy kétévente, két hétre elmentünk üdülni. Nekem ez volt az első, és miután elsőből csak egy van, az mindig nagyon emlékezetes marad, akár jó, akár rossz az élmény. Nekem ez jó volt. Nagyon is.
Mindjárt az utazás. Vonattal. Miután apám mozdonyvezető volt, nem kérdés, hogy a mozdony füstje akkor már engem is megcsapott, nem is egyszer. Imádtam a vasutat, a mozdonyokat különösen. Órákig vonaton utazni, pláne ha az gyorsvonat volt, és naná hogy „párnáson” – az első osztályt hívták így, na, az nekem a Kánaán volt.
Mindez csak fokozódott, hogy Budapesttől a Szaxónia expresszel mentünk, amit a svéd csoda, a Nohab mozdony húzott. Akkor ültem először, sőt utaztam is, igaz, hogy csak Kelenföldig ezen a gyönyörűségen. Az, hogy ez mennyire volt szabályos – szerintem akkoriban biztosan nem – azt nem tudom, de az élmény meghatározó maradt az életemben. A mozdony elképesztő mérete, a hangja, az illata – más lehet szagnak gondolná, nekem ez illat maradt azóta is.
Aztán az üdülő, a Bagolyvár utca… Emlékeim szerint az elején kis kőhíd, aztán a széles, hatalmas öreg fák árnyékában megbúvó utca, romantikusabb lenne, ha kanyargós is lett volna, de úgy emlékszem, az nem volt, viszont szintkülönbség az volt. Engem nem zavart, én mindig futva közlekedtem, azt hiszem egy gyereknél ez a normális, anyám meg apán lihegősen, nekik az volt a normális.
Az üdülő hatalmas parkban volt, rengeteg mókus lakott ott, állandóan jöttek-mentek, nagyon barátságosak voltak, gondolom az emberek nem bántották, csak csodálták őket, azt meg hagyták. Egyébként több épületből állt, volt egy vár szerű is, aminek még tornya is volt, recsegő csigalépcsőn lehetett felmenni. Pontosabban lehet, hogy nem lett volna szabad, pláne egy gyereknek, pláne egyedül, ezzel együtt sokszor voltam ott. Talán a kilátás is szép volt, arra nem emlékszem, de nem is azért mentem fel, hanem az izgalom vonzott, na meg, hogy onnan jobban lehetett hallani a domb oldalában elhaladó vonatok hangját. Akkor még csak dízel mozdonyok jártak arra, meg nyílván gőzmozdonyok is, de azok arrafelé is jártak ahol laktunk, de ezek a dízelek, a korábban említett Nohab mellett a Púpos – ez volt a beceneve – na ezek nem. A hangjuk, akárcsak a megjelenésük…. hát az is csodás volt.
Az üdülői étkezések közül az ebédet szerettem a legjobban, nem az ételek miatt, bár azok is finomak voltak – akkor ettem először gyümölcslevest, tejszínhabbal, ez nálunk nem volt divat -, de volt egy pincér bácsi, aki mindig nagyon kedves volt hozzám. Sokszor hozott repetát, ha kértem, de ami miatt igazán szerettem, az az volt, hogy csak nekem – csak nekem (?) – a leveshez mindig egy kerek formájú kanalat hozott. Nem a klasszikus, hosszúkás formája volt, hanem kerek volt a vége is. Azt nagyon szerettem. Nagyon sokáig meg is volt, mert azt apám elhozta amikor vége lett az üdülésnek. Aztán, hogy ezt elkérte, vagy csak úgy alakult…., azt nem tudom, de tény, hogy sokáig megvolt. Nem is tudom, mikor, hogy tűnt el… vagy lehet, hogy csak gazdát cserélt…
Sokat jártunk a kikötőbe, hajókat is nézni, meg persze hajókázni is. Na, az is a kedvencem lett. Mármint a hajók. Szépek, karcsúak, hatalmasak voltak – akkori gyerekszemmel nézve ez nem is lehetett kérdés.
Két kedvencem volt, amikor a hajó elindult, és eltávolodott a parttól, azt mindig sokan nézték. Akkor nagyon büszke voltam, hogy én a hajón vagyok, és mindig integettem. Sokan integettek vissza, volt egy kislány, hosszú szőke hajjal, kék szemmel, vele háromszor találkoztam, én kétszer a hajóról integettem neki, harmadszor ő volt a hajón, a végén még puszit is dobott… Soha többé nem találkoztunk, de emlékszem az arcára, kék szemeire…
Lehet ez volt az első szerelem?
Talán…
A másik kedvencem a kikötés volt, amikor a hajóról kidobták a kötelet a parton lévő kikötőbakokra. Vagy mellé. Olyan is volt. Akkor mindig ott volt a segítő, aki helyére tette a vastag kötelet. Ha elsőre rádobták, akkor én is büszke voltam, nem tudom miért, de az érzésre most is emlékszem.
Na meg a szagok, vagy inkább illatok… A kikötő előtt volt sült halas is meg lángosos is. A halat jobban szerettem. Apám mindig süllőket vett, hatalmasakat, anyám meg én mindig azt ettük, apám meg keszeget, azt mondta az nem gyereknek való, mert szálkás, és az veszélyes lehet, ha egy szálka megakad a torokban. Neki gyakran megakadt, olyankor gyorsan le kellet öblítenie, ezt sörrel tette. Egyszer én is kaptam belőle, mármint a keszegből, és tényleg megakadt valahogy a torkomon, de én nem kaptam sört, csak kenyeret kellet lenyelnem, meg Jaffát ittam rá, és tényleg elmúlt. Szerintem egy-két korty sörtől is elmúlt volna, de azt egy gyerek nem ihatott.
Aztán persze ott volt a Balaton szaga, vagy illata, kinek hogy. Nekem eleinte szag volt, mifelénk csak a Sajó folyt, na, az viszont kifejezetten büdös volt, meg persze koszos, de nagyon. Mindenféle gusztustalan valamik is meg foltok is úsztak a tetején. A Balcsi az nem ilyen volt, sokkal, de sokkal tisztább volt, még a sok-sok benne fürdő ember ellenére is. Néha még ittam is belőle, persze nem szándékosan, csak valahogy úgy alakult. Sokáig szerettem a vízben lenni, sokszor apám úgy húzott ki, mert maradtam volna vég, anyám sokszor mondta, hogy már lilák az ajkaim, aztán a végén még letörik, ami a fecskében van. A fecske. Nem a madár, hanem a szabvány fiú fürdőnadrág. Kék vagy fekete anyagból volt, az elején egy függőleges fehér csíkkal. Szinte minden gyerek, fiú ilyet hordott, lehet, hogy ez volt a divat, de az is lehet, hogy nem volt nagy választék a boltokban.
Sokszor voltunk csak úgy a kikötőben is, csak úgy, bámultuk a hajókat, meg a móló végéről a hullámokat a nyílt vízen. Ott néha nagyobbak voltak, az már majdnem olyan tengerszerű volt. Sok-sok évvel később láttam meg először a tengert, na, azok a hullámok azért tényleg mások voltak. De akkor nekem a Balaton volt a tenger.
Szerettem hallgatni a hullámokat, ahogy a móló szikladarabjain széttörtek, akkor néha le is fröcsköltek, ami engem nem zavart, na meg apámat se. Csak vele mehettem a móló végéig. Néha amikor visszamentünk, anyám tekintete, kiegészítve a „ti meg már megint, hogy néztek ki?!” mondatai, máig megmaradtak. Volt, hogy utána vissza kellett menni az üdülőbe, átöltözni. Én futottam, apám lihegett, anyám meg ott maradt a kikötőben vagy egy közeli étteremben, aminek volt még egy kerthelysége is vagy valami ilyesmi, ahol esténként élő zene volt. Egyszer az együttes – a nevére emlékszem, de nem írom ide, a görög mitológiában az égboltot tartja a vállán – énekesének valószínű, hogy napközben leégett a háta, mert egy fiatal nő a koncert közben szinte folyamatosan simogatta, kenegette…
Nyár, Balaton, lángos – most is van, süllő helyett leginkább hekk… balatoni hekk…, lehet, az sem rossz, de valahogy más a feeling…