Navigare

Esti sétahajózás volt, hideg volt, szél fújt, fáztam a fedélzeten. Édessel – anyát én mindig így hívtam, valamikor biztosan édesanyámnak is, mert, hogy magázni kellet, aztán a magázódás megmaradt, az édesanyámból meg Édes lett -, lementünk a fedélzet alatti zárt kajütbe, bár ennek lehet, nem ez volt a pontos neve. Pontosabban, én nem mentem, hanem lecsúsztam. Na, nem fenéken, mert talpon maradtam. Állva. De tényleg. Hogyan lehetséges ez, azt nem tudom, ami tény, hogy a szandálomon, meg persze az összes bőrtalpú cipőn is volt spicc és sarokvas. Ezt a suszter rakta fel, és persze cserélte is, ha elkopott. Az öreg suszter. Szerettem hozzá járni, kis műhelye volt, ami még nappal is sötét volt, apró sárga fényű lámpája alatt dolgozott. Talpalt, varrt, meg vasakat cserélt – amik lehet nem is vasból voltak, bár fene tudja… Az a mindenféle bőrcipőknek az illata, az nem szag volt, hanem illat, azóta sem éreztem olyat. Ha, nagyon benne volt egy munkában, és ez szinte mindig így volt, akkor meg kellett várnom, mert a vasak cseréje hamar megvolt, na meg másik cipőm nem nagyon volt, azon kívül, ami épp a lábamon volt. Az öreg ilyenkor mindig morgott. Azt hogy pontosan miket, azt akkor sem nagyon értettem, vagy ha igen, azóta elfelejtettem. Meg még szuszogott is, ja és nagyokat nyögött, ha elkészült egy munkával. De a legjobb az volt, ha meleg volt, tavasszal, vagy inkább nyáron, mindig adott egy pohár szörpöt. Málna szörpöt. Az ízét azóta sem találtam meg másban. Télen meg teát. Azt annyira nem szerettem, vagyis igen, de akkor nagyon kellett ám sietni haza, mert mindig rakott bele tejet. Az bizony gyorsít… Sokszor futástól kimelegedve értem ám haza, de mindig időben.
Elkalandoztam. Beloiannisz. Szóval azok a fránya sarokvasak a szandálon megcsúsztak a lépcső élén lévő alumímium szegélyen, a lendületem persze a szandál bőrtalpa tovább gyorsította. Ez egy elég frappáns belépő volt pár tucat, addig békésen beszélgető német turista közé. A belépőnek természetesen csattanója is volt, arra határozottan emlékszem. A szandál bőrtalpai a leérkezés végén hatalmasat csattantak. Erre az összes német felpattant, és Jeszusz Maria kiabálásokkal ugrottak oda, hogy segítsenek, vagy, nem is tudom. Becsapódtam közéjük, erre nem számítottak, ahogy én sem. Mire Édes leért teljesen körbevettek, mindenki mondott valamit, simogattak, meg idővel pihegve nevetgélni kezdtek. Férfiakra nem is emlékszem, lehet, hogy csak nők voltak. Biztosan nagyon zavarban voltam, helyet szorítottak maguk közt, Édessel csak ültünk szótlanul. Ő se nagyon értette, meg persze én sem. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy nagyon büszke voltam magamra, hogy nem estem el. Most visszagondolva, mai fejjel sem értem. És mindezt a suszternak köszönhettem.
A Beloianniszon később is utaztam, de ez volt az első. Egyszer megnézhettem a motorját is, az hatalmas dízel motor volt, a hangja, meg azaz illat, ott a motortérben… Rabul ejtett.
Ahol laktunk, meg ahol nagyapáék laktak, hajó nem volt, viszont volt vasút. Nagy is, kicsi is. Mellettünk nagyvasút, nagyapáék háza mellett kisvasút. A vasút a másik szerelmem volt, ez nem is kérdés. Ez nem az a ha ló nincs, szamár is jó… Nem. A vasút, pontosabban a mozdonyok… Hát az igazi csoda. Hatalmas gépsárkányok. Mióta az eszem tudom, valahol ott voltak az életemben, hol távolabb, hol közelebb. Akkor közel.
Többek között azért is szerettem nagyapáéknál lenni, mert ugye oda el kellett utaznunk. Nyilván vasúttal, mi mással? Alig volt 100 km a távolság, de ez vasúton utazva közel négy és fél óra volt. Ebből négy órát biztosan egy vagonban ülve, a többit egy állomáson, az átszállásra várva.
Hajnali indulás. Már előtte nap izgultam. Azt, hogy miért nem tudom, ha Édes azt mondta megyünk, akkor mindig mentünk. Nagyapáék az ő szülei voltak. Gondolom ezt előtte levélben megbeszélték, máshogy nem tudták, bár telefon biztosan létezett, de az nekünk, ahogy nagyapáéknak, sosem volt.
A vonat 5.12 perckor érkezett és 5.13 perckor indult. Mindig. Ezt akkor hogyan csinálták, nem tudom, de akár órát is lehetett volna ehhez állítani. Ez azt jelentette, hogy én már öt órakor az állomáson voltam, megvenni a jegyeket. Személyzeti az egész családnak, és persze első osztályra, mert az járt. Nem volt öt forint sem… Nem laktunk messze az állomástól, futva, ha a vonat már a sarkamban járt – erre a későbbiekben elég gyakran volt példa -, akkor is elég volt 2 perc. Télen nem. A tél az mindig havat jelentett, meg hideget. De főleg havat. Sokat. A vonat viszont akkor is pontosan jött. Akkor.
Az út eleje annyira nem volt izgalmas, de egy állomáson lecserélték a villanymozdonyt gőzösre, na onnan már nagyon tetszett. A tokaji hegy látványa mindig megváltást jelentett számomra. Az már a Zemplén kezdete, azaz őrhegy. Az vigyáz a többire. A Zemplén. Ott születtem, most is kisimul a lelkem, ha meglátom az őrhegyet. Nyáron is szép, de télen, a hóval borított hegyek látványa, az számomra felülmúlhatatlan. Pláne, amikor szülővárosom főutcáján végig zakatolt a kisvonat, a kisvárosból kiérve már látszottak a hegyek. A vonat nem sietett, ahogy az utasok, a négy vagon – a kis dízel mozdony mindig csak ennyit húzott -, ekkor már tele volt a piacról haza tartó hegyközi emberekkel, akik zajosan beszélgettek, mutogatták, ki, mit vett a piacon. Bár kint hideg volt, a vagonban, az igazi fapados vagonban meleg. Meg néha egy kis szenes füstszag, mert minden egyes vagonban volt egy darab kályha, amit a kalauz fűtött. Nem fával, szénnel. Szinte mindenkit ismert, engem is, nyilván a szüleimet is. Mindig az én feladatom volt, hogy a jegyeket odaadjam neki, mindig alaposan megnézte, és ha azt mondta rendben, akkor nyugodtam meg csak, mert ha nem lett volna rendben, akkor az én fülemet kellett volna kilyukasztania a jegy helyett. Mindig rendben volt, a fülemet azóta sem lyukasztotta ki senki.

A meleg párás levegő mindig lecsapódott a vagon ablakán ezért a kezeimmel állandóan csináltam akkora rést, hogy kilássak, a kereten körbe még jégvirágok is voltak. Azokhoz, ha Édes nem látta, még a nyelvem is hozzádugtam. Apám sokszor látta, de nem foglalkozott vele, egyszer megmondta, ha majd egyszer odafagy, akkor levágja a bicskájával. Az mindig volt neki, mindig magánál tartotta. Amikor hazajött, levette a karóráját, a bicskáját is mindig mellé tette.
Sosem ragadt úgy hozzá a nyelvem a jégvirághoz, hogy a bicskáját kellett volna használnia a kiszabadításomhoz. Ha jobban belegondolok, ez így mindkettőnknek sokkal jobb volt.
Legjobban karácsonykor szerettem megérkezni nagyapáékhoz. Akkor nem volt rohanás, ott is aludtunk, nagyon szerettem bekuckózni a meleg cserépkályha melletti hatalmas fotelbe.
Nagyapáék háza mellett ezüstfenyők voltak, katonásan sorban, a sor közepén egy hatalmas zöld tüskés fenyő állt – lucfenyőnek gondolnám mai fejjel. Persze mindet hó borította, ahogy az utakat is. Az állomás közvetlen szomszédságában volt a házuk. Amikor leszálltunk, az állomáson vártak, aztán együtt vártuk, míg a vonat nagyot dudálva elindul, elmegy előttünk, én mindig addig bámultam utána, míg a távoli kanyarban eltűnt az utolsó kocsi is.
Aztán futás a felnőttek után, akik ekkor már bementek a hatalmas kovácsoltvas kapun, amit nekem kellet gondosan bezárni. Néha ez nem is volt könnyű feladat, ha fújt a szél, akkor az bizony a havat is odahordta. Úgyhogy futás volt a vesszőseprűért, és el kellett sepernem a havat. A seprű hatalmas volt, legalábbis hozzám képest, nagyapa sokszor mondta, azt bizony boszorkányok fonták, nyaranta azzal repültek, és lopták a körtefáiról a körtéket, de szerencsére nagyapának volt egy hosszú botja, amivel le tudta piszkálni a seprűről a boszorkányokat, a seprű leesett, a boszorkányok meg mindig elszaladtak a kert végén kezdődő berekbe, ahol szerinte békává változtak. Nyaranta azért csinált csúzlit hogyha nincs botom, akkor csúzlival is fenékbe lőhetem őket, ha jönnek körtét lopni. Sok fajta körtefája volt nagyapának, volt egy körtefa sor – meg almafa sor, meg szilva sor is -, de csak az egyikről loptak mindig, pont azon volt a hintám is. Ebből a hintás körtefából, pontosabban annak terméséből készült a hintalé. Befőtt sosem. Nagyapa mondta apámnak, erre emlékszem, ennek a fának, mármint az ezen termett körtének csak a leve jó. Ez volt a hintalé. Reggelente, ha ott aludtunk, mindig nagyapa kopogtatására ébredtünk, és kis tálcán hozott három pici kristálypohárnyi – gyűszűnyi – hintalevet. Én sosem kaphattam belőle, csak megszagolhattam, tényleg körte szaga volt. Végül is milyen szaga legyen a körtepálinkának?!
Ha bezártam a kaput, futás volt vissza, a házba – mindig futva közlekedtem, nagyapa próbált erről leszoktatni, kevés sikerrel. A futás természetes része, a néha nem vár befejezés, ami akár fájdalmas is lehet. Nyáron salakon elesni… hát azaz egyik legfájdalmasabb elesés. Tapasztalatból hallottam. De a lépcsőn ugrálás, vagy az ablakból – emeletnyi magasságból – való kiugrás is végződhet másként, mint az tervezve volt. A tetanusz oltások, kapcsok a bőrömön itt/ott a begyógyult sebek forradásai emlékeztetnek, Édesék nem mindig lehettek nyugodtak felőlem.
Télen azért más volt, a salakot hó fedte, persze az ablakból a hóba ugrani sem járt akkora veszéllyel, persze akkor meg volt a befagyott berek, a jég alatti víz, ha a jég beszakad, az sem szívet melengető. Egyébként is csak egyszer volt ilyen, csak egyszer szakadtam be, és akkor is csak derékig. Akárcsak a két barátom, akikkel együtt mentünk be a berek széli nádasba. Szinte egyszerre történt, mert versenyeztünk, ki éri el a legnagyobb nádszálat.

Egyikünk sem nyert, szerencsénk volt a szomszéd bácsi látta, hozott egy létrát, és sorba kihúzott minket.
A tél az mindig karácsonykor volt a legszebb. Nagyapáéknál olyankor nem lehetett bemenni az udvari szobába, és nekem az ebéd után mindig le kellett feküdni, aludni. Ez sosem tetszett, de nagymama ebédje, na meg utána a mákos bejgli, meg persze a hajnali felkelés, az mindig elfárasztott annyira, hogy bár mindig tiltakoztam, de vártam is, hogy nagymama bekísérjen az ő hálószobájukba és az ő hatalmas ágyukon betakargasson. Ilyenkor már akkor aludhattam, amíg ő az ajtóhoz ért.
Mindig sötét volt, amikor felébredtem. Csengőszóra. Kicsi, finom, simogató csengőszóra, csoszogó zajokra, felkelni persze nem mertem, mindig megvártam, amíg többnyire nagyapa jött be a szobába: kisunokám, felébredtél már? Kisunokám – ez én voltam, nagyunokám a bátyám.
A lámpát sosem kapcsolta fel, csak a verandáról szűrődött be a fény, az a második helyiség volt.
Az illatok. Ezek belopakodtak a nyitott ajtón, volt abban minden. Nagymama meg Édes, de főleg nagymama nyilván mindenféléket főzött-sütött a konyhában, ez is egy meghatározhatatlan illat volt, ami keveredett a fenyő illattal, aztán persze a gyertyák illata, és persze a csillagszóró füstje, ami talán nem illat, de én nagyon szerettem. És akkor kézen fogva átmentünk a nagyszobába, ahova a Jézuska már meghozta a karácsonyfát. Minden évben óriási volt szinte a plafonig ért, és tele volt mindenféle színes csillogó gömbökkel, volt gomba is, meg esernyő is meg szőlőfürt is, és mind-mind csillogott a gyertyafényben. Meg a csillagszórók. Hát azok csodásak voltak, a szikrák mindenfelé pattogtak, hogy ez mennyire volt veszélyes azt nem tudom, de sosem gyulladt meg tőlük semmi.
Mennyből az angyal is volt, más nem, elénekeltük, én sok puszit kaptam mindig, meg sokat adtam is. Aztán az ajándékok. Mármint úgy a többes szám, hogy leginkább mindenki egy ajándékot kapott. Emlékszem, egyszer egy felhúzhatós lemezből készült vasutat kaptam, egy nagy mozdony, meg egy kocsi volt hozzá, máskor egy piros faros Ikarus buszt, megint máskor egy mozdonyt, ami elemekkel működött, világított, és ha nekiment valaminek elfordult. Nem tudott egyenesen menni, mindig belekötött valamibe, akinek nekiment, akkor fütyült, és elfordulva kereste az újabb akadályt.
Ez a mai napig megvan.
Ha ránézek, eszembe jutnak azok a karácsonyok. Az illat, az a karácsony illata.
Azt csak akkor és csak ott éreztem, abban minden benne volt, az ételek, a bejgli, a fenyő, a gyertyák, a csillagszóró, a nehéz fa bútorok, a konyhai sparhelt jellegzetes illata, ami néha-néha szag volt, de a cserépkálya melegének illata, a benne ropogó fa jellegzetes illata, meg persze a ház illata, de még a kintről beszivárgott tél, havas hideg illata is. Talán lehetett benne még nagymama pumpás parfümfújójából is néhány molekula.
Ezt mind csak ott, és csak ilyenkor lehetett érezni.
Nálunk is volt karácsonyfa, sütés /főzés, cserépkályha… de ez más volt.

Nem a nagymama karácsonyi illata volt.
Az ott maradt örökre a Hegyközben, nagyapáéknál, hidegben, hóban, de békességben, szeretetben.

Szerencsés vagyok, hogy van mire emlékeznem.